2013 február – Glossza

18+: mire megvénülünk

Nem értékelném az évértékelőt, mert egyrészt ki vagyok, másrészt kedvenc viccem sincsen, ha csak nem az, hogy hova ül a 120 kilós izomagyú gorilla a moziban, hát, ahova akar. De ez is csak azért jutott eszembe, mert elnéztem, hogy kik és hogyan rúgnak labdába a gazdaságban manapság (nem én, vazz), mivel kkv lennék magam is cégügyileg.

Gondolom, a hatalom azért van, hogy engem felvirágoztasson, nyílnék én mindenkinek, aki kellő méretű tőkeinjekcióval közeledik és full ganggal bök seggbe vele.

De nem szurkál, ahogy székelyek mondják, az baszik bökdösni, mindenesetre ilyen szempontból olvastam el az értékelést, hogy mi is következik, milyen idők jönnek rám, mint kutyára a sínautó.

De keine Panik: aranykor közeleg, naná, nem csak én, mint kkv borulok virágba, mint márciusi orgonabokor a klímaváltozás idején, hanem az ország, ami kifejezetten örvendetes, mert hogyan a fakk-ba néz ki, hogy én itten mennyasszony-csokor a többiek, meg elszáradt fenyőerdő.

Egyetlen probléma van – és most nem is az, hogy nem megy a beszédírónak Ottlik – hanem hát az idő.

Mert hogy már csak 18-at kell aludnia Csipke Józsikának és máris meglesz a Golden Age, fehér paripán playmate pedig felcsókol az álomból, hogy ne egyéb igét ragasszunk az igekötő után.

Év, vazze, érted, esztendő, year, goda, jahr, nem hónap.

Mert 2 vagy 4 még oké is lenne, bár rossebb se bekkel már annyit, láttuk az hova vezet, nagyjából sehova, olyan nincs, hogy bevédekezzük az ellenfél kapujába a labdát.

Illetve létezik, elméletben.

Szóval, azon se akadt fenn senki – de miért is akadna, hogy eszerint Viktor úgy gondolja még három ciklus és gatyába is rázta az országot, Nyugat addig széthanyatlik, azt az apróságot nem számítva, hogy éppen most készül USÁ-val kiegyezni, hogy mindez ne következzen be, és azok a csókák valamivel kisebb időintervallumban tolják.

Nekem amúgy nincsen problémám az egésszel, ki a tököm ne szeretne jó csapatban futballozni, főleg, ha szakmailag és anyagilag is megéri.

Csak az idő. A time, basszus, az gáz.

Hogy 66 leszek, kkv-m már májusi, virágzó gesztenyefasor, alkalmazottaim száma és az általuk termelt érték repíti az égbe GDP-t, innovatív vagyok, mint az állat, valami sokadrangú, Google nevű, valaha neves cég ügyvezetője hat hónap után befért hozzám konzultációra.

A Porschém villanymotorja magyar, gumija dunaújvárosi, kaszni Ózdon készült, futómű meg Lentiben, hogy stílszerű legyen.

Csak hát ketten támogatnak le irodából, hogy be tudjak ülni, de boldog vagyok, mert mennek a dolgok, a gép jó, az élet szép, ráadásul alig ad hangot alattam az aszfalt, na, az is magyar, közgépes.

Az emlékkör

Mivel nem sűrűn járok arra, csak nekem új a vicc: Kőszeg felől érkezve, a 11-es Huszár útról lefordulván, az Öntő utca és a Szent Imre herceg utcák kereszteződésében (szombathelyieknek: a Vadásznál) nem lehet balra kanyarodni.

Illetve lehet, de tettenérés esetén 30 rugó lesz, amit a gonosz összeesküvők ellen szüntelen szabadságharcoló pártunk és kormányunk eltesz, amiért a méla polgár emlékezetből vezet, és nem pedig a táblák alapján. Azt most hagyjuk, ha valaki itthon a kihelyezett eligazító rendszer próbálna közlekedni, akkor előbb gépjárművét, aztán magát szúrná tökön japán kézi karddal, mert egy négyzetméteren belül minimum tíz utasítás küldi el a gyanútlan autóst a vérbe, a Holdra és édes anyucikájába.

A magyar vezető immunis és rezisztens a táblákra, mint influenza vírus a tb által támogatott, de a haverok által gyártott vakcinára. Amivel nagyjából igaza is van, mert civilizált országban meg sem próbálják a főutak kátyúit 40-es meg 60-as sebességkorlátozással gyógyítani – innét kezdve nagyjából tök mindegy mi van kirakva az út mellé.

Az arra hajtó sofőrt előbb egy háromszögletű valami fogadja, hogy forgalmi rend változás következik, nyilván nem sztráda jön, mert az errefele olyan, mint Svájcban a kommunizmus: az opciója megvan, de a büdös életben nem lesz.

Mivel a város döntő része balra esik, ezért csak jobbra lehet kanyarodni, így aztán szabályosan eltekerjük a kormányt, leküzdjük a körforgalmat és úgy hasítunk a centrum fele, pénzünk is megmarad, szabály kiötlője is boldog, tett valami az emberiségért, még mindig jobb, mintha mondjuk kisállatokat kínozna a pincében titokban.

Van viszont itt egy apróság, mondaná Columbo hadnagy ballonkabátja.

Maga a körforgalom.

Az úgy született, hogy egy időben össze-vissza húzkodták a város körül – meg azon belül – a körgyűrűket, így találták ki, hogy Oladot összekötik a kőszegi úttal, meg az elkerülővel.

Két probléma állott elő: az Öntő utca, meg az Arborétum – egyik sem alkalmas igazából arra, hogy tehermentesítő útként szolgáljon, de az illetékesek becsületére legyen mondva: azért mindenáron megpróbálták átgyömöszölni mindkét verziót.

Azzal ne foglalkozzunk, hogy még egy iskolai atlaszon is látszott, hogy van arrafele egy zöld pacni, meg pár lakóház – ezek általában kizáró tényezők egy elkerülő út esetében, hacsak nem valami übergrosses helyi király tette fel fele lányát és üvegszemét a projektre.

Mivel a fákat errefele ezerrel irtja a közút, a második változat tűnt sanszosabbnak (mamutfenyő, ammeg mi, az csak félig növény, a másik fele meg már kihalt, érted, hö?), de megpróbálkoztak a helyi lakosság torkán is leapplikálni egy méretes bránert, hogy nem is lesz akkora forgalom, meg tök jó úgy élni, hogy nehézgépek zúgnak az utcán, néha meg a szobában, átrendezve a berendezést.

Hírlapíróként évekre megvolt a téma, komolyan bokszoltak a felek, aztán – szinte hihetetlen módon győzött a józan ész, és egyik útvonalat sem csatornázták bele a vérkeringésbe.

Viszont lett egy csinos körforgalom (mert valamit építsünk már, ha nem is tudtuk bebetonozni az összes páfrányt), amolyan jelzésként, hogy az urak majdnem áttolták a nyomvonalat az adott területen, mert nagyon baró fákat és civileket szétszopatni, hiszen adott halmazok érdekérvényesítő képessége bőven a nulla alatt van. Olyan finom intés a polgároknak, hogy nincs elfeledve a cucc, addig meg keringjél vazze, mint a gólyafos, minek ugráltál annak idején, disznóparéj.

Az a drága jó illetékes, aki a jobbos köt. hal. irányt kitalálta, ebbe a körforgalomba tereli be a népeket, mondhatni teljesen azonosulva a nevezett képződmény alkotóinak világlátásával.

Így aztán, ki arra jár, futhat egy emlékkört, kár, hogy nem lehet pecsétet gyűjteni: aki százszor áthajt rajta, az részt vehet egy koncepciógyártó és észosztó értekezleten, amelynek a témája: a világegyetem feltöltése nettó hülyeséggel.

Metróhuzat

Bpesten két dolog biztos, ha alászáll a vonattal érkező emberfia a földalattira: drágább lett a jegy, és a metrószerelvények pont olyanok, mint a hetvenes években, amikor még az Utasellátó forgótányéros szendvics-automatája volt a magyar vendéglátás high-tech übercsúcsa, a Savaria expresszen pedig büfékocsi közlekedett.

Szóval, ez legalább konstans, olyannyira, hogy az alagútban lehetett simán idióta vámpír vs. vérfarkas relációra telepített amerikai gagyifilmet forgatni, továbbá bámuló gyermeket körbevezetni, hogy na öcsém, ilyen a metrófogantyú, amivel Hegedűs Peti bát úgy hátba dobták Fradi-meccsen, hogy rögtön lesántult és elveszítette az eszméletét.

Tök jó, mondja a gyermek, és ki az Hegedűs Peti bá – így megy ez, ha olyan korosztály kezd növekedni, amelyet digitális pórázon nevelgetnek, és azt hiszi, hogy a négy égtáj a like, share, comment és post – ebben a felállásban tökmindegy, hogy hol kel a Nap.

Na de: lenn minden megvan, ami volt, ezt szívjuk úgyis, az ország csöndesen konfitálódik a húsz-ötven-nyolcvan-százharminc évvel ezelőtti zsírjában, és körülbelül ott is tart mindenféle szempontból, ahol szerelvények: kurva mélyen.

Szóval, lemenetel előtt csekkolás, jegy megdrágult, a szokásos homeless-ek viszont ki vannak kordonozva a közterületről (a magánra meg nem mehetnek, mert olyan nincs nekik – ezt hívják alapvető kibaszásnak), manapság így szokás mindennel: vagy harcolnak ellene ezerrel, vagy kisöprik a fenébe, mondván, ha nem látjuk, akkor nincs is, probléma megoldva. Kicsit néphadsereges fíling, ott tolták másfél méteres tizedesek a menő csávót, hogy aztán majd ők leszedik vállról indíthatóval 10 ezer méterről a NATO-bombázót, de helyett csak tápos előfelvételiseket szopattak halálra, mert az ingyen volt és nem lőtt vissza.

Mondanám, hogy ezzel a szemléttel nagyjából sehova sem jutunk, de nem ez a topik, hanem a metró: a mozgólépcső reszelősen nyikorogva lekínlódja magát, állomás felújítva, amikor is rohadt nagy fehérség és villanás esik be a képbe.

Új a metró.

Ezmiez néz meghökkenten az ember, mint ifjú kereszténydemokrata aki Hoffmann Rózsa előadás helyett Black Sabbath-koncertre kapott beutalót, hol a francban van a kék festékkel bevont magnyitogorszki acélból gyártott szerelvény? A csattogva dülöngélés, a sivító fékek, a szurkolás, hogy vazze, megállunk, vagy csak kettővel odébb fognak be bennünket, akkor is lángolva, mert mi utasok meg a közlekedési vállalat sülve-főve együtt vagyunk. És hová lesznek így a meccsek után drukkerek, amikor is több száz csalódott szurkoló dobog a mocskos békávé, sállálála ütemére, de a doboz azt is állja, mert nem zsírpapír, hanem vas. Hogyne bírná, orosz kaizen szerint készült: sztálingrádi gyártósorról le, aztán Berlinig kitart, gázolaj meg töltény van tajgányi, irány előre, más nem számít.

Hát, nincsen szétomló kékség. Van helyette valami szemét, kényelmes, csöndes nyugati, fogantyúk eltűntek, a környezet világos és barátságos, oda az orosz sztyeppei mélabú, hogy sohasem jön el, ami nem is volt. Meg a kötelező pesti, üveges tekintetekbe dermedő depresszió, aminek következtében minden utast simán be lehetett volna utalni az elmeosztályra, mert két vonaljegy felhasználása után nem csak az öngyilkosságra, hanem a terrorizmusra hajlamossá váltak – na ezért kellett TEK, öcsém, nehogy feljöjjön mami, aztán kirántsa retikülből az akciós tojásgránátot.

Ám semmi pánik, a másik oldalra baromi nagy csattogással, szikrákat hányva az eredeti, a védjegyes vonat zuhog be. Mindjárt ki is ájul belőle egy rakomány zombi, működik az agyba sújtásos rezgés, a kisugárzás, szóval itten harcol a múlt meg a jelen, ahogy ismerem a helyzetet, még pár hónap, és az új szerelvény is bekékül, megrozsdál, szétzuhan és olyan lesz, mint minden errefelé: reménytelenül vonal alatti.

Úti flash

Két hóhelyzetügyi logisztika (kocsiról havat le, hókotró vissza, járdáról autóra, A kupacból B kupacba – illetékes helyre beültetett elvtársnak üzenem, hogy hó-jég attól nem olvad el, ha ráolvasod, hogy két-har-mad illetve osz-tály-ve-ze-tő, meg berreghetsz neki, hogy nerr-nerr) között Budapest. Három flash az útról.

Adkó-mackó

Minden hülye amcsi filmben a kelet-európai (különösen jugoszláv és csecsen) főgonosz borostával és Adidas retró mackófelsővel ellátott, hülye néző innét tudja, hogy akin sisak és egyenruha van, továbbá Alfa-Kilo-Bravo-Zulu körmondatban beszél az a fasza csávó, a tvoj maty kiejtésű, plazmát repesztő pillantású, melegítős csávó pedig a világbéke, sőt a világbéka esküdt ellensége.

Mint tudjuk, a film nem valóság, kivéve, ha saját mozidat nézed.

Nos, ehhez képest az M1-es infósztrádán konvojban húznak hazafele a délkelet-európai nepperek, tréleren a nyugati zsákmányállat-autók, sofőr szőrösebb, mint Bruce Willis, és Adidas-felsőben pakolja a gázpedált: kék, piros, zöld, aztán megint kék, kettő piros és egy rettenetzöld. Lehet, hogy kevésbé kreatív csókák Bábolna és Zsámbék között írják a forgatókönyveket?

Zsilipkapu

Ha jól rémlik, akkor Ausztriában komoly vita arról, hogy ingyen vagy némi eurócentért vizelhessen az átutazó a benzinkutak vécéjében, hiába tisztes országban egységesen ügyelnek ilyenre, ahol a részletek rendben vannak, ott általában az egésszel sincs nagy gond. Itthon még elég random a dolog, általában szabad a pálya, mert aki már megáll, az általában vesz is valamit. Olyant viszont még nem láttam, hogy I. Deutsch Tamás sportminiszteri korszakából származó fémrudas, fizetős beléptető rendszer állja útját a népnek, már csak szekuritis csávó hiányzik a másodpercenkénti 45 mivanmivan felszóltással . Tiszta stadionhangulat, ha lenne szotyiárus, vennék is tőle két csomaggal, egyiket vágnám is hozzá a virtuális partjelző asszisztenshez, mert az úgy autentikus meg baró, és fokozni is tudnám az utánozhatatlan bonyolultságú Em-té-ká rigmussal.

GOD-001

Már Bpest, átlagos magyaros suvadással és a szokásosnál kisebb forgalommal (ahogy a székelyek mondják: nyakon baszott bennünket a kríza, ami alatt a válság értendő), amikor jobbról előzve elsuhan egy ősöreg gépjármű, rajta a rendszám: GOD-002. Azóta sem hagy nyugodni, hogy a főnök 001-es verdája vajon milyen márka és évjárat lehet.