Nem egyszerű nemzetközi porondon szerepelni, mondta a riporter.
Nem bzmg, felelte Stirlitz, és letette Walther típusú kézifegyverét, mert úriember nem kommandós, hogy izomból lövöldözzön plazma képernyőre, ráadásul minek is, ha hatása nincsen.
A Győr (és a többi übermájer magyar csapat) előbb meg lett ostromozva, aztán ádázul meg lett verve, nagyjából amiatt, mert a magyar színvonalhoz szokott – nyilván máshoz nem tudna, hiszen ezt a bajnokságot nyerte, hazai aranyérmet kapott. (Érted, hángérien, nem jurópien, az egy másik kategória)
Amikor aztán kimegy mindezzel az említett internacionalista közegbe, az körülbelül olyan feeling, mint amikor hazahozzuk a nápolyi utcán kedvező áron kedvező áron vásárolt ultramegagiga, az űrállomás rádióforgalmazását is lejátszó, NASA-lehallgatós autós rádiót, és itthon kibontjuk a dobozt.
Jé, ez meg nem is az, hanem két kiló járólap
Pedig amúgy tök jól nézett ki, nyerőnek látszott, olyan marketinget kaptunk hozzá, hogy már eleve győztesnek éreztük magunkat. Aztán meg asszisztálunk ahhoz, amit mások saját bizniszként nyomatnak. Az olasz módihoz annyi a különbség, hogy itt néha-néha belecsurran némi közpénz, innét elvileg közünk lenne hozzá, ha az uralkodó rendszer éppen nem verné vasdoronggal a lakosság még gondolkodó részéből a polgári tudatot.
Két kupaégés között ugyebár papíron emelkedik a színvonal, non-paper vonalon pedig az új stadionok nőnek az égig, a 150 ezer darab utánpótlás korú ifjú labdarúgóról nem is beszélve, mert az utóbbi a sportlap kétoldalas cikk, futball-legendáink állnak a Magyarország térkép mellett, és minden településen legalább ötven fiatal futballozik.
Holnapra minden botswanai kunyhóban lesz egy kispályás magyar diákcsapat, onnét már csak idő kérdése, mikor forgatjuk meg a világot, ami tudva lévő, hogy egy bőrlabda az univerzum bal felső sarkában, és mi varrtuk, belülről.
A véres valóság ezzel szemben az, hogy az izraeli bajnok, a szerb ikszedik helyezett erőben, sebességben kétszer-háromszor annyit tud, a játékról nem is beszélek, mert csak sírni lehet a magyar hozzátett (vagy elvett) érték láttán.
Az izraeli lapok utólag valami cselt gyanítanak, hogy ennyire nem lehetünk gyengék, de muszáj kiábrándítani őket: nem trükk, ennyit tudunk kábé. Aki pedig ezek után még egyszer Puskást, meg magyar futballt emleget szakmai összefüggésben, és ennek a húgymeleg magyar dagonyának a tevékeny részese, azt ott helyben rúgják tökön huszonötször egy kőkeményre pumpált Artex-szel.
Erre fussa, ezt toljuk milliárdokkal, ezért fizetek – én galaktikus ökörbarom – edzőképzésre nem keveset, hogy aztán azzal szembesüljek, hogy a szerbek, a izraeliek meg a montenegróiak és fényévekkel jobbak.
Akkor vajon mit tanítanak, akiknek az egykori tanítványai ott ülnek az élvonal kispadjain, és csak helyi értéken érnek valamit, azonban az európai középvonal úgy megszopatja a csapataikat, mint paraszt a mesebeli Bervát?
Megmondom: azt, hogy a mérhetetlen sivár eredménytelenség ellenére tulajdonképpen királyok vagyunk. Az arcpirító helyzet ezzel szemben az, hogy Európában tulajdonképpen senkit nem érdekel a mennyei királyságunk, mert bárki megver bennünket, akinek van annyi agya meg pénze, hogy az átlagosnál gyorsabb kameruni szélsőt vegyen.
Szóval, ebből az aspektusból nézzük már az épülő stadionokat, a Mezőkövesd 400 milláját, a Puskás Akadémiát, azt a bús balfasz portugált, akinek öt edzőmeccs sem elég, hogy kitaláljon egy értelmes felállást, Csányit, akit két My little farm építgetése közben a futballt is virágoztatja, a Fradit és a többieket, mindenkit, aki ezt az izét generálja magának. Meg őszinte sajnálatunkra: nekünk is.
És közben énekeljük azt, hogy: Európa messze van, hű de nagyon messze.