Szóval, ez legalább konstans, olyannyira, hogy az alagútban lehetett simán idióta vámpír vs. vérfarkas relációra telepített amerikai gagyifilmet forgatni, továbbá bámuló gyermeket körbevezetni, hogy na öcsém, ilyen a metrófogantyú, amivel Hegedűs Peti bát úgy hátba dobták Fradi-meccsen, hogy rögtön lesántult és elveszítette az eszméletét.

Tök jó, mondja a gyermek, és ki az Hegedűs Peti bá – így megy ez, ha olyan korosztály kezd növekedni, amelyet digitális pórázon nevelgetnek, és azt hiszi, hogy a négy égtáj a like, share, comment és post – ebben a felállásban tökmindegy, hogy hol kel a Nap.

Na de: lenn minden megvan, ami volt, ezt szívjuk úgyis, az ország csöndesen konfitálódik a húsz-ötven-nyolcvan-százharminc évvel ezelőtti zsírjában, és körülbelül ott is tart mindenféle szempontból, ahol szerelvények: kurva mélyen.

Szóval, lemenetel előtt csekkolás, jegy megdrágult, a szokásos homeless-ek viszont ki vannak kordonozva a közterületről (a magánra meg nem mehetnek, mert olyan nincs nekik – ezt hívják alapvető kibaszásnak), manapság így szokás mindennel: vagy harcolnak ellene ezerrel, vagy kisöprik a fenébe, mondván, ha nem látjuk, akkor nincs is, probléma megoldva. Kicsit néphadsereges fíling, ott tolták másfél méteres tizedesek a menő csávót, hogy aztán majd ők leszedik vállról indíthatóval 10 ezer méterről a NATO-bombázót, de helyett csak tápos előfelvételiseket szopattak halálra, mert az ingyen volt és nem lőtt vissza.

Mondanám, hogy ezzel a szemléttel nagyjából sehova sem jutunk, de nem ez a topik, hanem a metró: a mozgólépcső reszelősen nyikorogva lekínlódja magát, állomás felújítva, amikor is rohadt nagy fehérség és villanás esik be a képbe.

Új a metró.

Ezmiez néz meghökkenten az ember, mint ifjú kereszténydemokrata aki Hoffmann Rózsa előadás helyett  Black Sabbath-koncertre kapott beutalót, hol a francban van a kék festékkel bevont magnyitogorszki acélból gyártott szerelvény? A csattogva dülöngélés, a sivító fékek, a szurkolás, hogy vazze, megállunk, vagy csak kettővel odébb fognak be bennünket, akkor is lángolva, mert mi utasok meg a közlekedési vállalat sülve-főve együtt vagyunk. És hová lesznek így a meccsek után drukkerek, amikor is több száz csalódott szurkoló dobog a mocskos békávé, sállálála ütemére, de a doboz azt is állja, mert nem zsírpapír, hanem vas. Hogyne bírná, orosz kaizen szerint készült: sztálingrádi gyártósorról le, aztán Berlinig kitart, gázolaj meg töltény van tajgányi, irány előre, más nem számít.

Hát, nincsen szétomló kékség. Van helyette valami szemét, kényelmes, csöndes nyugati, fogantyúk eltűntek, a környezet világos és barátságos, oda az orosz sztyeppei mélabú, hogy sohasem jön el, ami nem is volt. Meg a kötelező pesti, üveges tekintetekbe dermedő depresszió, aminek következtében minden utast simán be lehetett volna utalni az elmeosztályra, mert két vonaljegy felhasználása után nem csak az öngyilkosságra, hanem a terrorizmusra hajlamossá váltak – na ezért kellett TEK, öcsém, nehogy feljöjjön mami, aztán kirántsa retikülből az akciós tojásgránátot.

Ám semmi pánik, a másik oldalra baromi nagy csattogással, szikrákat hányva az eredeti, a védjegyes vonat zuhog be. Mindjárt ki is ájul belőle egy rakomány zombi, működik az agyba sújtásos rezgés, a kisugárzás, szóval itten harcol a múlt meg a jelen, ahogy ismerem a helyzetet, még pár hónap, és az új szerelvény is bekékül, megrozsdál, szétzuhan és olyan lesz, mint minden errefelé: reménytelenül vonal alatti.